A Dessewffy utca középső részén egy 1840-es évekből csodával határos módon megmaradt földszintes, falusias ház áll. Csak a környék lakói és a beavatottak tudják, hogy nem egyszerű lakóház, udvarán 1870 óta ortodox imahely, zsinagóga működik. Középkori szokás szerint a zsinagóga nem nyílhatott közvetlenül az utcára. A budapesti zsinagógák nagy része már szakított ezzel a hagyománnyal, de a magas tűzfalak által körbevett udvaron álló, műemlékként is védett kis zsinagóga ilyen tekintetben is a hagyomány őrzője.
Az U alakban épült földszintes ház valamikor Gruber Lajos fuvarosé volt, aki az udvaron 1862-ben kocsiszínt és istállót épített. Miután az 1868/69. évi zsidó kongresszus határozatai megengedték imaházi egyesületek felállítását a hitközség keretein belül, az akkori Terézvárosban (így a későbbi Erzsébetváros területén is) számtalan zsidó egylet és imahely alakult, többségük működése összekapcsolódott a jótékonysággal is. 1870-ben a Dessewffy utca környéken élő és dolgozó zsidó hordárok és fuvarosok úgy érezték, akár munkájuk közben, nappal is elérhető imahelyre van szükségük. Az általuk alapított Budapesti Közszolga Ipartársulat Betegsegélyező és Önsegélyező Egylet e célból megvette ezt az ingatlant. Egy ideig az átalakított kocsiszín szolgálhatott imahelyként, mert az építési iratok szerint zsinagóga építésére csak 1894-ben került sor. Ekkor az egylet az U alakú földszintes ház mögé 9,60 m széles, 16,70 m hosszú, középen hosszirányban két öntöttvas oszloppal alátámasztott kéthajós imaházat, ülés- és tanácstermet építtetett Heinrich Károly építőmesterrel.
„A legelső időkben [ezt a helyet] a »vörös sipkások« zsinagógájának nevezték, mert a kezdetekben elsősorban fuvarosok, hordárok imádkoztak itt, akik a Nyugati pályaudvar közelsége miatt jártak ide. Régen pedig a fuvarosokat hívták »vörös sipkásoknak«, a jellegzetes piros fejfedőjük miatt. […] A zsidó hordárokra azonban egyre rosszabb napok virradtak. Nem tudták többé fenntartani szervezetüket, bevételeik csökkentek, a tagok kiöregedtek, létszámuk fogyott. Eladták az ingatlant a Bikur Cholimnak, s a vételárból a segélyre szoruló hordárokat támogatták. Így keletkezett a zsidó hordárok székházának helyén a Bikur Cholim virágzó intézménye, amely ezernyi tényleges sebet gyógyít és csökkenti a zsidó fájdalmakat” – olvasható a Bikur Cholim Hetven év a betegek szolgálatában című, 1941-ben kiadott emlékkönyvében.
A Bikur Cholim Egyesület – miután megvette az ingatlant – 1925-ben átalakításba és bővítésbe kezdett. A földszintes zsinagógai teret a nők számára kétoldali feljáróval megközelíthető karzattal bővítette, az imaházat és az ülés- és tanácstermet egyetlen zsinagógai térré egyesítette, és új ülés- és tanácstermet épített elé. Ekkor kapta a zsinagóga szecesszióból art deco-ba hajló külsejét: íves nyílásokkal tagolt, vörös téglával burkolt, törvénytáblát szimbolizáló oromzatos kiemelésű, emeletes homlokzatát. A földszintes utcai fogadóépület ugyanakkor változatlan maradt, ahogy a zsinagóga kék-arany-fehér színei és egyszerűsége is. Az 1930-as évektől a zsinagóga terében újabb változások történtek. A közösség 1932-ben az art deco jegyében új tórafalat, 1937-ben pedig új tóraolvasó emelvényt (bimát) állított carrarai fehér márványból. Az emeleten, egy elfeledett szobában még megtalálhatók a régi tóraszekrény domborított fémlemezből készült, gyönyörű oroszlános ajtói és a régi bima négy sarkában álló, a mainál egyszerűbb, de ugyancsak nagyon szép lámpakarok.
A hely hangulatát, kivételességét talán Bacskai Sándor írása érzékelteti legjobban: „Gyakran járok arra. Ha nem tehetem, legalább a troliablakon kinézve igyekszem megpillantani, újra és újra azt a szürke bérházak közé szorított különös házikót. Az egyetlen földszintes épület a környéken, az egyetlen, melynek falait a bordó markáns, ám meleg színére festették. Ódon kapujának pedig, melyre az egykori betegsegélyezők »Bikur Cholim« feliratú táblájukat szögezték, egész Pesten nincsen párja. A boltíves bejáró néhány lépés után apró nyitott terecskére nyílik. Kétoldalt sivár, szürkére vedlett tűzfalak magasodnak, szürkeségüket, a gyökereit Isten tudja, hol eresztett, vékony ecetfácska zöldje sem oldja; de lent, e parányi udvart titkos ajtók, karzatlépcsők, s a templom vörös téglás, román ablakos épülete varázsolják meséssé.” (Forrás: Bacskai Sándor: Minjen Budapesten. Múlt és Jövő)
Ez a rejtett, meghatóan szerény, különleges hangulatú hely – Budapest legrégebbi folyamatosan működő ortodox imahelye –, ahogy azelőtt, ma is a környéken élő egyszerű embereké, azonban egyre inkább csak az öregeké. Napról napra kevesebben látogatják, nehezen jön össze a minján (szó szerinti jelentése: szám, létszám). A zsidó hagyomány szerint tíz felnőtt zsidó férfi szükséges bármiféle szentnek tartott szertartás elvégzéséhez, mint például a közösségi ima vagy a kaddis (halottakért szóló ima) elmondása. Az idősebbek visszaemlékezése szerint a zsinagóga működése alapítása óta megszakítatlan, csak egyetlenegyszer nem nyitott ki, egy keddi napon, az 56-os forradalom idején.
Szomorú lenne, ha ez a folyamatosság egyszer csak megszakadna.