Fruchter Sándor
Gettó, Dohány utcai zsinagóga
Fruchter Sándor 1928-ban született, családja Máramarosszigetről származik, az első világháború végén, a magyarellenes hangulat hatására jöttek Budapestre. A család a huszadik század első évtizedeiben bevándorolt zsidóság szegény ortodox zsidó rétegéhez tartozott. 6-an voltak testvérek. Hárman már Budapesten születtek, rájuk az édesapja mindig azt mondta, „a maradék”. Szülei még írástudatlanok voltak és a Tripolisz lakótelepen laktak, sok hasonló sorsú cigány családdal. Sándor hivatásos sofőrként dolgozott, majd rövid ideig a Dohány utcai zsinagóga sameszaként. Sok évtizede Zuglóban él. A gettóidőkhöz kötődő emlékei, édesapja elvesztése, valamint a Dohány utcai közösség, és a zsinagóga révén kapcsolódik a Zsidónegyedhez.


Zsidó vallással való kapcsolat

Én Máramarosról származom, szüleim az első világháború végén jöttek át Budapestre. Apám katona volt, és anyámat a két gyerekkel kizavarták. Igy kerültek a legszegényebb lakótelepre, a Tripoliszra, Angyalföldre. Én már ott születtem. Hatan lettünk testvérek. Anyám nagyon vallásos volt, de apám nem, ők mindketten analfabéták voltak. Az apám nagyon ügyes volt, a számokat tudta, abból látott el bennünket. A két idősebb testvérem az anyám nevén volt, mert ott Máramarosszigeten csak zsidó esküvőjük volt, és azt itt nem ismerték el. Nem is jártak csak héderbe, a hébert remekül beszélték. Ha nem akarták, hogy halljuk, amit ők beszélnek, akkor héberül beszéltek. Ez egy cigány lakótelep volt, nagyon sok cigány barátunk volt, az apám engem nem tanított a vallásra. Az anyám, Drattler Berta nagyon vallásos volt. Ő vitt el a bar-micvora, a Dózsa György útra ő hordott el. Apám ott sem volt. Anyám kóser háztartást vezetett. Soha nem felejtem el, keresztények közt nevelkedtem, amikor pészach volt, rám erőszakoltak kenyeret a kapuban, gyerekként. Mindent betartottunk. A szombatot is. (…) Anyám betegen, gyalog ment a Schwarz rabbihoz a Dózsa György úton, kóser háztartást vezetett, bejárt az ételért.

(…) Nem jártam zsidó iskolába, egy szegény elemi iskolába jártam ott, ami faházban volt, ezen a szegény környéken. Ott zsidó hittan volt, amit tanulni kellett volna, az elől is megszöktem. Többször kiverte a fenekemet a tanár.

(….) Én többször voltam később Máramarosszigeten. Sofőr voltam, bóhereket szállítottam – kerestem ott rokonokat, de nem találtam Fruchtert. Zuglóban élek. Korábban a Thököly úti zsinagógába jártam, ott volt héber tanítás, ahol megismerkedtem valakivel, aki elvitt a Dohányba. Előtte utoljára a gettó idején volt közöm az Erzsébetvároshoz. A visszatérés nagyon régen volt, a nyolcvanas években lehetett. Akkoriban minjen-probléma volt sok helyen. Akkoriban halt meg mindkét nővérem, egymás után, és azért vitt ez a lány a Dohány utcába, hogy tudjak utánuk kaddist mondani. Ott is nehezen volt meg a minjen, ezért is kellett mennem. Úgy volt meg a minjen akkoriban, hogy a samesz kiszaladt a zsidó szállodába, a Nagydiófa utcában, már akkor szálloda volt, zsidók jártak oda. Onnan hozott tizedik embert, hogy tudjunk imádkozni. Ha ott nem talált, akkor a Kazinczyból, az ortodoxoktól hozott. Most sem nagyon szeretik egymást, akkor sem szerették, de azért abban az időben volt annyi szolidaritás. Fixler Herman bácsi volt akkor az elnök, aki nagy alakja volt a budapesti ortodoxiának. A Dohányból meg volt szervezve, hogy egyik este a Kazinczyba mentünk imádkozni, sőt, a Dohányos rabbi beszédet, drósét is mondott ott. De ez megszűnt. Akkoriban a templomba hozták a kóser húst, szalámit, amit rendelt az ember a Dob utcából. Én úgy érzem, azért járok a Dohányba, ha tudok hétköznap is, mert ezt muszáj csinálni, hogy mindig legyen ima. Nekem ez egy szolgálat. (…)

(…) Nekem a szocializmusban soha nem volt abból bajom, hogy én hívő zsidó vagyok, pedig csak keresztényekkel dolgoztam. Nekem ezt nem kellett titkolni. Az utolsó munkahelyemen MTK-driver voltam. Többek között szállítottam a Pelét is. Volt egy fél-zsidó a társaságban, csak az morgott, hogy én szombaton nem dolgozom.

1944 – saját megmenekülés, és élet a gettóban

Engem el is vittek munkaszolgálatba, de megszöktem a sorból.  (…) A Váci út 16.-ba vittek minket a téglagyárba a nővéremmel. Soha nem felejtem el, énekeltem az „Én a téglagyárban lakom” – nevezetű népdalt. Még nem voltam 17 éves. Elváltunk, úgy indultunk el a menetben. Vittek gyalog. Meg kellett állni az úton. Szégyellős egy fiúgyerek. Két oldalról álltak a parasztok, és adtak enni szalonnát, kenyeret. Mi odaadtuk cserébe a ruháinkat. Közéjük mentem, nem figyeltek rám. Nem a nyilasok kísértek, hanem katonatisztek. Intettem a Rózsinak, hogy gyere. De nem jött a Rózsi. Auschwitzba ment. Élve maradt. Visszajöttem Budapestre. A vonat megállt. Amikor engem elvittek a házból, a felettünk lakók dugdostak a ruhámba pengőket. Kelenföldön nyilasok közt kellett átmennem. Hazajöttem, és a házmesterné nem engedett be, a rohadék. Isten nyugtassa. Ottmaradtam, később a húga jött ki, és a húga beengedett. Felmegyek, ki van ott? A legerősebb nővérem, a Zseni. A Dóra nővérem őt ki tudta menteni a Téglagyárból.

(…) Én a gettóba ki-be jártam, apámat látogattam. Nem lehetett hivatalosan ki-bejárni, de meg lehetett oldani. Minden kapunak volt egy „kiskapuja”, amiről ha az ember tudott, akkor be tudott jutni. Ezeket ki lehetett használni. Én, egy haverommal, aki az édesanyját járt be látogatni, tudtam, hogy hova megyek. De bármikor lelőhettek, veszélyes volt. Valahogy nem volt rajtam az a félelem. A gettóban nagyon rossz volt a helyzet, az utcán feküdtek a halottak – amikor bejártunk keresni apámat, már úgy léptem át rajtuk, hogy meg se kottyant, sajnos. Ilyen időben nevelkedtem én.

Apám a pesti gettóban halt meg, januárban, a felszabadulás előtt pár nappal. A pincéből egy nő felment, és az apám ahhoz ment fel, kasszírozni. Segítette a nőt, kenyérért ment – nem tudom. A gettóban is az üzletet végezte. Ez volt az ő vérében – írni olvasni nem tudott, de a kereskedés. Kenyeret árult. Szerette a nőket. Talán segíteni akart neki. És a bomba akkor csapódott be. A nőt a férje lehozta – ezt én utána tudtam meg. Az apámat május elseje körül vették ki a romok alól, a Kisdiófa utca 4.-ben. Egy darabig odajártam mécsest gyújtani, anyámmal, a testvéreimmel. Egy ideig kerestük apámat. A pincében a halottak fel voltak halmozva, és azt mondta egy ember, hogy lehet, hogy az apja már rég elment Máramarosszigetre – mindig Máramarosszigetről beszélt, ahonnan származott. Apám húga emelgette a halottakat, és néztük, hogy nincs-e köztük apám. Egy 16 éves gyereknek, képzelje el, milyen volt ezt látni. Megyünk egyszer oda, és volt ott szemben egy kiégett üzlet ezzel a Kisdiófa utcai romházzal szemben, amit orosz katonák bontottak, akik romeltakarítók voltak. Téglával fel volt rakva az üzlet ajtaja. Mint 16 éves gyerek felálltam, odanéztem és azt láttam, hogy ott fekszik az apám a földön. Rögtön felismertem a barna ruháját. Mi volt a zsebében? Az én képem egy unokahúgommal együtt, meg 200 pengő. Úgyhogy egy ortodox, anyám rokonsága, a Kerepesi temetőben csináltatott neki fakoporsót. Én is ott voltam, és rövidre sikerült a koporsó. Azt mondta nekem egy bácsi, hogy én segítsek ki- betenni. Hogy képzeli? De aztán valahogy megoldódott. Borzalmas dolgok voltak akkor. Egészen sorsszerű volt, hogy hogyan találtam meg apámat. A gettóban egyébként szabadon járt-kelt mindeni. A Dóra nővérem mentett meg mindenkit. Neki keresztény férje volt, magyar katona volt, sofőr.  A bátyám ugyanabba a városba került fehér-karszalagos, kitért munkaszolgálatosként, mint a Dóra férje, katonaként. A bátyám artista volt. Ő írta meg levelezőlapon, hogy az Imre sajnos elesett. A nővérem hadiözvegy lett. Senki nem tudta róla, hogy zsidó. Eljött értem és a nővéremért a Téglagyárba, ahogy ott sorakoztunk az udvaron. Énekeltem, hogy „én a Téglagyárban lakom” slágert.  Vittek gyalog, és akkor meg kellett állni az úton. Két oldalon álltak a parasztok, adtak szalonnát, kenyeret. Mi odaadtuk a ruháinkat cserébe. Én közéjük mentem, nem vette észre senki. Nem nyilasok kísértek minket, hanem magyar katonatisztek.

Kóser intézmények a szocializmusban

A 60-as 70-es években mentünk vágatni a Dob utcába, a Kőváry féle kóser henteshez. Nagyon szegényesen nézett ki. De ezek a helyek általában ilyenek- emlékszem, amikor jártam Bécsben vágodában, az sem volt másmilyen. Mindig volt keresztény alkalmazott, mert amikor levágták, egyből meg kellett pucolni. A zuglói piacon vette a feleségem a csirkét – és autóval vittük a Dob utcába vágatni. Az ember élve vitte a csirkét vagy a kakast. Odatették egy nagy edény fölé és oda engedték ki a vérét. Utána hazahoztuk és megfőztük az előírás szerint. A feleségem tapolcai keresztény családból származott, de betért. Jobban tartotta a zsidóságot, mint bármelyik zsidó nő. Amit lehetett, ő átvett anyámtól. Gyertyát gyújtott, bróchét mondott. Olyan is volt, hogy egyedül vitte a húst a mészároshoz vágatni.