A Király és az Eötvös utca sarkán álló háromemeletes neobarokk sarokház Jahn József számtalan pesti bérházához hasonló. Rusztikus homlokzatok, körbezárt, reprezentatív belső tér, mindenütt kőbábos korlátok, oszlopos-lodzsás főlépcsőház, színes, virágmintás szőnyeget idéző terrazzoburkolat a lépcsőházi pihenőkön és a lodzsánál. Ami kicsit eltérő: kívül angyalfejjel díszített ablakok, a párkány alatt maszk reliefek, a Király utca felől SALVE felirattal induló lépcsőház, és ami meglepő: az Eötvös utca felőli másik bejáratnál öntöttvas korláttal kísért íves, oszlopos, tágas és gyönyörű második lépcsőház.
A zsidó negyed főutcájában, ebben a jellegzetes historizáló bérházban, jómódú zsidó családban született Wigner Jenő (Budapest, Terézváros, 1902 – Princeton, New Jersey, 1995), a későbbi világhírű Nobel-díjas fizikus (1963), a kvantummechanika megalapozója. Talán éppen a bérház felépülésének évében költözött ide a Felsőerdő sor 15.-ből Kann Zsigmond ügynök feleségével, Meister Rózával és hat gyerekével, köztük „a család szeme fényével”, a ház másik, híressé lett lakójával, akit később Kabos Gyula (Budapest, 1887 – New York, 1941) néven ünnepelt a színházi és a filmvilág. Akár ismerhette is egymást a két család.
Wigner Jenő édesapja, Wigner Antal az újpesti Mauthner Testvérek és Társai Bőrgyár részvényese és igazgatója volt. Már ő is a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumban tanult, és fiát is oda íratta be, ahol elkötelezett és kivételes tanároktól tanulhatott, például Rátz Lászlótól (matematikát) és Mikola Sándortól (fizikát). A véletlen úgy hozta, hogy vele egy időben ugyanoda járt Neumann János is, akit csodált, aki a barátja lett, és akivel élete a későbbiekben (Berlinben, majd Amerikában) is összefonódott. Ahogy összefonódott Szilárd Leóéval is, akivel itthon nem, csak Berlinben találkozott a 20-as években, a Német Fizikai Társulat szerda esti beszélgetésein, és aki attól kezdve a legjobb barátja lett. Ezeken a beszélgetéseken kiváló tudósok vettek részt: Max Planck, Max von Laue, Rudolf Ladenburg, Werner Heisenberg, Walther Hermann Nernst, Wolfgang Pauli és Albert Einstein. Berlin volt ekkor a tudományos élet és a fizika forradalmi változásainak központja.
A három tudós a 30-as években már az Amerikai Egyesült Államokban élt, mindhárman részt vettek a Manhattan-programban, az atombomba létrehozásában. Ők közép-európai emigránsként amerikai társaiknál és a politikai vezetésnél is jobban tudták, hogy mit jelentene, ha nem előznék meg a hitleri Németországot az atombomba előállításában. Mindent elkövettek, hogy közvetítőkön keresztül ezt Roosevelt elnökkel megértessék. „Tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő, hogy három Budapestről elszármazott zsidó tudósnak kellett az amerikai elnök figyelmét felhívnia az atombombára. Amerikai kollégáiknál sokkal jobban értették, mi forog kockán. Az amerikai tudósokkal ellentétben bennük a szakértelem politikai érettséggel párosult, melyet különleges világtörténelmi tapasztalataiknak köszönhettek” – olvasható Kati Marton: Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot című könyvében (Corvina Kiadó, 2008. 130. o.). „Wigner Jenő 1942 tavaszától 1945 nyaráig a Chicagói Egyetem Metallurgiai Laboratóriumában (ez volt a fedőneve az atombomba előállítását végző Manhattan-program egyik intézményének) dolgozott. Itt Wigner munkája meghatározó jelentőségűnek bizonyult, ő tervezte a hanfordi reaktorokat, amelyek plutóniumot termeltek az atombombához (pl. a Nagasakira ledobott bombához). Az önfenntartó láncreakció 1942. december 2-ai megvalósulása után az ő chianti borával ünnepelte meg a sikert a négy alkotó: Szilárd Leó, Enrico Fermi, Arthur H. Compton és Wigner Jenő. Németország kapitulációja után ő is aláírta azt a petíciót, amely az atombomba Japánban történő bevetése ellen tiltakozott. Ennek nem lett foganatja, ezért élete végéig lelkiismeret-furdalás kínozta Hiroshima és Nagasaki áldozatai miatt.” (Forrás: Czeizel Endre: Száz éve született Wigner Jenő. Magyar Tudomány, 2002/11. 1419 o.) A három magyar tudós közül – Neumann János, Szilárd Leó, Wigner Jenő – egyedüliként Wigner kapott Nobel-díjat 1963-ban „az atommag és elemi részecskék elméletéhez való hozzájárulásáért, különös tekintettel a szimmetriaelvek fölismerésére és alkalmazására”. Emellett hosszú élete során még rengeteg más fontos elismerésben volt része. 93 évesen halt meg. Princetonban temették el, nem messze Neumann János sírjától.
A ház másik híres lakója, Kabos Gyula nem élt ilyen sokáig. „…színészi pályafutását 1905-ben Szabadkán kezdte. Az 1920-as években kabaréban, operettben, zenés és prózai, komikus és tragikomikus szerepekben egyaránt sikert aratott a főváros színpadain. Az 1930-as években ő lett a magyar filmipar egyik legtöbbet foglalkoztatott sztárja. 1939-ig csaknem félszáz filmben jelent meg a félszeg kisembert formáló, mosolyt és együttérzést fakasztó alakja… A Hunyadi Sándor novellájából 1937-ben készült Lovagias ügy című film bemutatója után, melyben Kabos egy becsületében és büszkeségében megsértett kishivatalnokot alakított szívszorító hitelességgel, »Le a zsidó filmekkel« – jelszavaktól hangos szélsőjobboldali tüntetések voltak Budapesten és több nagyvárosban. Abban, hogy 1939-ben Kabos Gyula az Egyesült Államokba emigrált, a zsidótörvényeken kívül a személyét érintő jobboldali támadásoknak is szerepe volt.” (Jalsovszky Katalin, Tomsics Emőke, Toronyi Zsuzsa: A magyarországi zsidóság képes története. Vince Kiadó, 2014. 277. o.)
Kabos Gyula sikerekben és kudarcokban egyaránt gazdag életéről egy riport során így nyilatkozott: „ – …Azt hiszem, az a legnagyobb bajom, hogy nekem nincsenek túl vérmes vágyaim. Soha nem akartam semmi nagyot, igaz, hogy a kicsit nagy is kétszázezer pengőmbe került. Én nem szeretek enni, nem vagyok gourmand – egy jó könyv mindennél többet ér nekem. Rémesen szeretem az angol tengerészhistóriákat például, vagy a trópusi expedíciós könyveket – ilyenkor folyton utazom.
Riporter: - Igen, ...hiszen maga olyan vicces ember.
Kabos Gyula: – Ez egy nagy tévedés, kérem. Én egy nagyon szomorú ember vagyok, csak mániákusa vagyok a vidámságnak, és addig nem nyugszom, amíg nevető arcokat nem látok magam körül. De különben is, ma jókedvet csinálni – kötelesség, és akkor is nevetni kell, ha sírni szeretnék. Volna egy jó tippem ezzel kapcsolatban. Hozzanak rendeletet, hogy egy hónapig mindenkinek mindent mosolyogva kell csinálni. Meglátnák, milyen más lenne az élet.” (Forrás: Esti Kurír, 1934. december 25., közli a Színészkönyvtár)
Kabos Gyula, a nagy nevettető és nagyszerű színész, akinek sok másik film mellett a „Hyppolit a lakáj” fűződik a nevéhez, 54 évesen 1941-ben, New York-ban hunyt el, New Jersey-ben temették el. 1996-ban teljesült utolsó kívánsága: kései tisztelői hazahozatták hamvait, és a Farkasréti temetőben újratemették (1-2-457).
A többségében zsidók által lakott Király utcai bérház, ahol fiatalkorában Kabos Gyula és Wigner Jenő élt, 1944-ben zsidók számára kijelölt kényszerlakhely, csillagos ház lett.