Unokája tájékoztatása szerint Rudas (Rosenzweig) Gyula (Csitár, 1875 – Budapest, 1939) királyi kormányfőtanácsos és bankigazgató volt. 1889-től az 1853-ban alapított híres kereskedelmi iskola, az Aradi utca 10. alatti Rőzer-féle tanintézetben tanult. 1893-ban Rudasra magyarosított. „Az Angol–Magyar Bankban kezdett dolgozni fogalmazóként annak megalakulásakor, 1895-ben, és ügyvezető igazgatójaként, igazgatósági tagként ment nyugdíjba 1938-ban. A Magyar Sójövedéknek 25 évig volt elnöke. Az I. világháború alatt a sóellátás megszervezésében és vezetésében szerzett érdemei elismeréseként a császár a Ferenc József Rend tisztikeresztjével tüntette ki. Elnöke volt a Magyar Déligyümölcs Kereskedelemnek és oszlopos tagja a mai Duna Palotában indult Lipótvárosi Kaszinónak. 1939-ben bekövetkezett halála megóvta attól, hogy végig kelljen élnie teljes életműve összeomlását és meggyalázását, a családja pusztulását és későbbi kifosztását.”

Felesége, Sonnenfeld Júlia apja magkereskedő volt. Négy gyerekük született: Pál (Rudas Pál édesapja), Margit, Klára (Klára festőművész lett, Szabó Lőrinc közeli jó barátja), Erzsébet. Rudas Gyula, aki saját erejéből lett egyszerű fogalmazóból tekintélyes bankigazgató, 1932-ben egy másik gyönyörű villát is építtetett, a II. kerületi Érmelléki utca 14.-ben, ezúttal a családjának. A kétemeletes, 350 m²-es, lapos tetős villát Nay és Strausz, a Mai Manó-ház építészei tervezték számára. A villa szerepel Ferkai András: Buda építészete a két világháború között című, 1995-ben megjelent kötetében (p. 82.).

A holokauszt idején a Sonnenfeld család minden tagja eltűnt, elpusztult, de a Rudas család megmenekült. Rudas Gyula ekkor már nem élt, de fiát, Pált a gödöllői munkaszolgálatból egyenesen Mauthausenbe vitték, 30 kilósan mégis életben maradt. A család azonban csak 1951-ig élhetett a saját villájában. Június 14-én egy napon belül költözni kellett. A kitelepítési parancs Mikófalvára szólt. A kitelepítettek és a falu lakói barátságot kötöttek egymással, annyira, hogy közösen írtak és jelentettek meg egy nagyon érdekes könyvet: Kitelepítve Mikófalván címmel (Helikon kiadó, 2011.)

 
A kétemeletes, elegáns szecessziós villa 1905-re készült el. Tervezője Weinréb Fülöp (1863–?) ekkor már Spiegel Frigyes nélkül önállóan tervezett. Kivitelezője, Kudelka Jakab (?–1910) látszólag kevésbé ismert, de cége mégis előkelő helyre, az akkor IV., ma V. kerületi Gerlóczy utca 7.-be volt bejelentve, feleségével együtt ott is lakott, ahogy Weinréb Fülöp építész is feleségével, Planer Annával. Kozma utcai síremlékét (3 jobb-28-6), ahová később feleségét, Deutsch Olgát is temették (3 jobb-28-7), a kor egyik legnagyobb építésze, Lajta Béla tervezte 1912-ben magyaros stílusban.

Ebben a Munkácsy Mihály utcai villában működött 1911-től 1941-ig a legendás Gábor fiúinternátus. Egykori elnevezése a mai napig olvasható a ház oldalfalán. Gábor Ignác tudós, pedagógus (Abaújkomlós, 1868 – Budapest, 1945), aki 1911-ben megvette az épületet, olyan fiúintézetet működtetett a villában – zsidó és nem zsidó, gazdag és szegény gyerekeknek egyaránt (olykor saját költségén) –, ahol a legkorszerűbb elvek alapján folyt a tanítás és nevelés. Tanárai között volt Kuncz Aladár és Illés Endre, leghíresebb diákja pedig a Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre volt (1934–40). „A ház nagyon nagy volt, és az egész házban az intézet volt, kivéve a mi lakásunkat. Két emelet volt, illetve félemelet, első emelet, második emelet, mindenütt legalább kétszer kétszáz négyzetméter. És volt még szuterén, ahol a játszóterem, az ebédlőterem, a konyha és a személyzeti lakosztály volt. Mi az első emeleten laktunk. Hat szoba és két személyzeti szoba volt mellékhelyiségekkel”– írta a villáról Gábor Ignác lánya, Gábor Marianne festőművész. (Forrás: Egy elfeledett pedagógiai reformer – a polihisztor Gábor Ignác. 70 éve zárták be a híres-neves Gábor Intézetet. Életinterjú Gábor Ignác leányával, Gábor Marianne festőművésszel. Taní-tani Online) A zsidótörvényekkel azonban elindult az egyedülálló és még arisztokrata körökben is népszerű intézet leépülése, a III. zsidótörvénnyel (1941) pedig az internátus végképp megszűnt. Működését betiltották, az épületet elvették, csak a család lakása maradt meg, az is csak rövid időre.

Gábor Ignác nemcsak pedagógus, hanem nyelvész, irodalomtörténész, műfordító és tudós is volt. Rabbi édesapja kezdetben őt is rabbinak taníttatta, felmenői között volt a sátoraljaújhelyi cáddik, Teitelbaum Mózes, de ő más utat választott, a magyar nyelv és irodalom szerelmese lett. A magyar verstant kutatta (munkái kötelező olvasmányok az egyetemeken), magyarra fordította az ó-izlandi Edda-dalokat, emellett héber költőket is, szanszkritból a Mritsakatika c. drámát, de fordított hollandból, franciából és olaszból is. Monográfiát írt a humanizmus korának itáliai zsidó költőjéről, Manoellóról (Imánuel Haromí), és még sorolható lenne tovább és tovább mindaz, amivel foglalkozott. (Forrás: Zsidó.hu) 1908-ban felvették a szabadkőműves páholyba.

Rendkívül összetett, különleges életét és életművét a legrövidebben, de mégis átfogóan Frick Márta írásából  ismerhetjük meg: „A humán tudományok polihisztora volt. Tizenkét nyelven tudott. Elévülhetetlen érdeme van a magyar verstan megújításában. Író, irodalomtudós, műfordító. Az ifjúság szellemi és testi fejlődése iránt elkötelezett és iskolateremtő pedagógus. Tudtuk-e, hogy a cserkészetet megelőzően életre hívta a Vándordiák-mozgalmat, s hogy fővárosi Munkácsy utcai internátusában a korai reformpedagógiai elvek szerint folyt a nevelőmunka? A társadalmi esélyegyenlőség megteremtésén fáradozó szociálpolitikus. Tornaoktató, földrajz, természetrajz, fizikatanár, de tanított ipari, technikai, társadalomtudományi, gazdászati ismereteket, az emberi együttműködés, szolidaritás, kölcsönös segítés módszereit. (…) Fiúinternátust vezetett négy évtizedig, gyerekek nyaraltatásával, étkeztetésével törődött saját költségére akár. Természetjárásra vitte a »vándordiákokat«. Szabadkőműves páholyban tevékenykedett, folyóiratokat, évkönyvet szerkesztett. Műveit, tevékenységét a szerkesztők irodalomjegyzékben közlik, s a jószívű kedélyes, optimista, móriczosan joviális, kiapadhatatlan energiával rendelkező jelenségre emlékező leánya, tanítványai, tudóstársai és kortársai szavait is kötetbe gyűjtötték. 1945. január 10-én érte a halálos lövés a Liszt Ferenc téren. Csak néhány hét választotta el a szabadságtól. Alig hihető a hosszú csönd körülötte. Az utókornak tartozása van vele szemben. Most segítséget kaphatunk Bíró Ferenc és Szabó Ferenc könyvével, hogy lerójuk azt.” (Forrás: Könyvek a szabadkőművességgel kapcsolatosan)

1944-ben a család egy a Svéd Vöröskereszt által védett lakásban bujkált a Hold utcában, de Gábor Ignác felesége, Raiss Izabella Lucia már nem volt velük, őt ezt megelőzően a Dunába lőtték (Gönyű, 1944. december 10.). Január 9-én a ház zsidó lakóit a Royal Szálloda melletti volt nyilas házba vitték. Apja halálára Gábor Marianne a következőképen emlékezett vissza: „…a felszabadulás után eljött hozzánk egy nő, akinek mind a két keze hiányzott. Lelőtték, de életben maradt. A részleteket tőle hallottuk. Együtt vitték el őket, párban mentek az utcán, ő a papával ment. És a papa akkor azt mondta: „Itt a malchemóvesz.” Zsidó szó: a halál angyala. Én nem ismertem ezt a szót, akkor tanultam meg szégyenszemre. Szóval papa érezte, hogy ez a malchemóvesz. Azt mondták nekik, hogy viszik őket a gettóba – és útközben a Liszt Ferenc téren mindenkit lelőttek… 1945. január 10-én este.” (Forrás: Egy elfeledett pedagógiai reformer – a polihisztor Gábor Ignác. 70 éve zárták be a híres-neves Gábor Intézetet. Életinterjú Gábor Ignác leányával, Gábor Marianne festőművésszel. Taní-tani Online)